VI. fejezet - Elvarázsolt a tekintete...
Kétségbeesetten ültem a számitógépem elé. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből ezt a cserediákos ügyet. Talán mert annyira érdekelt a dolog. Másfél óra internetet böngészés után eszembe jutott, hogy másnap töri nagydolgozatot irunk, de mivel este tiz óra volt, eszem ágába se jutott nekikezdeni a tanulásnak. Inkább azon törtem a buksimat, hogy lehet ilyen elcseszett életem. Nem akartam depresszióba esni, de valahogy mindig ugyanoda lyukadtam ki: hogy elegem van mindenből. Ezek után gondolkodás nélkül ágynak estem.
A telefonom eszeveszett csörgésére kaptam fel a fejem a pihepuha párnáim közül. Gondoltam, hogy drága barátnőm, Sara hiv, aki, valljuk be, nem bir nélkülem. A telefonálás után feltápászkodtam, majd elkészültem és a suliba indultam. Szokásomhoz hiven, megint késtem. A latintanárnő lelkes magyarázását szakitottam félbe kopogásommal. Egy illendő szöveg elpapolása után - amit a késő diák mond a tanárnak elnézéstkérésképp - leültem a helyemre. Vagyis csak leültem volna, hisz épp az én helyemet foglalta el egy ismeretlen fiú, aki egy hatalmas vigyorral üdvözölt. Megtisztelve éreztem magam, de azért bosszantott is, hogy ez a sármos és szivdöglesztő pasi pont az én helyemet szúrta ki magának. Ennek következtében kénytelen voltam beülni az utolsó padban levő rozoga székre. Közbe pedig az új hapsit bámultam. Valljuk be, nagyon helyes fiú volt. Szerencsére ezt a latinórát is túléltem. A húszperces késésem ellenére nagyjából fel is fogtam, miről szólt a tananyag. Vagy csak azt én úgy gondoltam. Szünetben az új fiúval szemeztem. Ő megint egy széles mosollyal bombázott, amitől én úgy éreztem, a fellegekben járok. Dús, szőkésbarna haja volt. A szeme meg... Azt inkább meg se emlitem. Azok a hatalmas kék szemek, akár a végtelenbe nyúló óceán. Szó szerint olvadtam. Igaz, iskolába jövet-menet megbámulok minden egyes pasit, aki jön szembe velem, de ilyen tökéletes példánnyal még sosem találkoztam. Végül Sara téritett észhez egy tök egyszerű kérdéssel:
- Tanultál a töri dolgozatra?
Csak a fejem ráztam, majd újra elmerültem az új fiú bámulásában. Sara látta, hogy nem vagyok beszámitható állapotban, ezért jobbnak látta, ha békén hagy, amit ebben az esetben nem is bántam.
Ez a fiú szenvedtetett engem egész nap, a tudta nélkül. Egy percre nem vettem le róla a szemem. A végén már párszor rám is nézett meghökkenve, mikor meglátta, hogy legeltetem rajta a szemem. Talán miatta sikerült olyan rosszul a töri dolgozatom is. Hisz előttem ült, s a dolifüzet helyett a pólóját bámultam. Párszor oda is hajoltam és megszagoltam fenséges illatát. Viszont ha ott lett volna ez az új srác, ha nem, a történelmet nem irtam volna meg jól, hiszen semmit sem tanultam rá.
Suli után hazafelé battyogtam, szokás szerint egyedül. Egy ismerősöm se lakott a város azon részén, ahol én. Nem is csodálom, hisz az a környék egy elrejtett kis zug volt, mintha nem is Tarragonában lett volna. Bántam is, hogy anno a szüleim nem akartak a központba költözni. Elmerültem gondolataimban, zenét hallgattam, mikor az egyik percben valaki megérintette a pólóm.
- Helló, te is erre laksz? - szólt egy ismeretlen hang a hátam mögött.
Megfordultam, és nem hittem a szememnek. Az új fiúval álltam szemben, ő szokásához hiven mosolygott rám. Lefagytam.
- Martin vagyok, üdvözöllek. - mutatkozott be a srác és nyújtotta felém a kezét.
Úgy éreztem magam, mint aki most ébredt volna fel kómás állapotából.
- Hé, csajszi!? Fáradt vagy?
Végre észhez tértem. Összeszedtem az erőm és megszólaltam:
- Helló, a nevem Dora. Bocsi, csak egy kicsit kifárasztott a töri dolgozat. Amúgy te erre laksz?
- Igen, a szüleimmel ide költöztünk, hisz apu munkahelyet váltott. Nehéz lesz beilleszkednem az új közösségbe. No, és te? Hogy hogy erre, Tarragona legkihaltabb részében laksz?
- Igen, utálom ezt a városnegyedet, viszont még régebben próbáltam rábeszélni a szüleimet, hogy költözzünk a központba, de nem sikerült. Aztán apu halála mindent felkavart. Anyu is, én is lelkileg összetörtünk, de már túl vagyunk a nehéz időszakokon.
- Jaj, annyira sajnálom, Dora - mondta meghatódva Martin. - Nem gondoltam volna, hogy ilyes zűrös múltad volt. Olyan életvidám lány vagy.
Erre hirtelen felkaptam a fejem. Én!? Életvidám? Egy idegen személy első látásra ilyennek gondol? Phahh... Annál jobb, ha nem látszik rajtam, hogy valóban milyen vagyok. Nem akarom elitélni saját magam, de nem vagyok életvidám, csak próbálom szinlelni azt, hogy minden rendben velem. Nem azért, hogy átverjem magam és az embereket a valódi énemmel kapcsolatban, csak igy sokkal könnyebb, mint magyarázni azt, miért is vagyok szomorú. De térjünk vissza Martinhoz.
- Azt mondod, életvidámnak látszódom? - mosolyogtam. - Pedig nem vagyok az. Csak könnyebb mosolyogni, mint bánkódni a múlt miatt. Hiszen azon már úgyse változtathatsz.
Martin meghatódva mosolygott rám, majd megsimogatta az arcom:
- Dora, te olyan okos lány vagy.
Erre már nem tudtam mit felelni. A házunk elé értünk, ahol elköszöntünk egymástól. Ugrándozva igyekeztem befelé. Jó kedvem lett egész napra, és alig vártam, hogy másnap újra találkozzam Martinnal.
Ez a fiú szenvedtetett engem egész nap, a tudta nélkül. Egy percre nem vettem le róla a szemem. A végén már párszor rám is nézett meghökkenve, mikor meglátta, hogy legeltetem rajta a szemem. Talán miatta sikerült olyan rosszul a töri dolgozatom is. Hisz előttem ült, s a dolifüzet helyett a pólóját bámultam. Párszor oda is hajoltam és megszagoltam fenséges illatát. Viszont ha ott lett volna ez az új srác, ha nem, a történelmet nem irtam volna meg jól, hiszen semmit sem tanultam rá.
Suli után hazafelé battyogtam, szokás szerint egyedül. Egy ismerősöm se lakott a város azon részén, ahol én. Nem is csodálom, hisz az a környék egy elrejtett kis zug volt, mintha nem is Tarragonában lett volna. Bántam is, hogy anno a szüleim nem akartak a központba költözni. Elmerültem gondolataimban, zenét hallgattam, mikor az egyik percben valaki megérintette a pólóm.
- Helló, te is erre laksz? - szólt egy ismeretlen hang a hátam mögött.
Megfordultam, és nem hittem a szememnek. Az új fiúval álltam szemben, ő szokásához hiven mosolygott rám. Lefagytam.
- Martin vagyok, üdvözöllek. - mutatkozott be a srác és nyújtotta felém a kezét.
Úgy éreztem magam, mint aki most ébredt volna fel kómás állapotából.
- Hé, csajszi!? Fáradt vagy?
Végre észhez tértem. Összeszedtem az erőm és megszólaltam:
- Helló, a nevem Dora. Bocsi, csak egy kicsit kifárasztott a töri dolgozat. Amúgy te erre laksz?
- Igen, a szüleimmel ide költöztünk, hisz apu munkahelyet váltott. Nehéz lesz beilleszkednem az új közösségbe. No, és te? Hogy hogy erre, Tarragona legkihaltabb részében laksz?
- Igen, utálom ezt a városnegyedet, viszont még régebben próbáltam rábeszélni a szüleimet, hogy költözzünk a központba, de nem sikerült. Aztán apu halála mindent felkavart. Anyu is, én is lelkileg összetörtünk, de már túl vagyunk a nehéz időszakokon.
- Jaj, annyira sajnálom, Dora - mondta meghatódva Martin. - Nem gondoltam volna, hogy ilyes zűrös múltad volt. Olyan életvidám lány vagy.
Erre hirtelen felkaptam a fejem. Én!? Életvidám? Egy idegen személy első látásra ilyennek gondol? Phahh... Annál jobb, ha nem látszik rajtam, hogy valóban milyen vagyok. Nem akarom elitélni saját magam, de nem vagyok életvidám, csak próbálom szinlelni azt, hogy minden rendben velem. Nem azért, hogy átverjem magam és az embereket a valódi énemmel kapcsolatban, csak igy sokkal könnyebb, mint magyarázni azt, miért is vagyok szomorú. De térjünk vissza Martinhoz.
- Azt mondod, életvidámnak látszódom? - mosolyogtam. - Pedig nem vagyok az. Csak könnyebb mosolyogni, mint bánkódni a múlt miatt. Hiszen azon már úgyse változtathatsz.
Martin meghatódva mosolygott rám, majd megsimogatta az arcom:
- Dora, te olyan okos lány vagy.
Erre már nem tudtam mit felelni. A házunk elé értünk, ahol elköszöntünk egymástól. Ugrándozva igyekeztem befelé. Jó kedvem lett egész napra, és alig vártam, hogy másnap újra találkozzam Martinnal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése