XV. fejezet –
Jóleső hazugság
Napokig pergett a
fülembe: örökké. Bevallom, már nekem is kezdett unalmas lenni, mert nem tudtam
megfejteni, milyen jelentőséggel bír e szó. Tanácstalanul tartottam a kezemben
a horgászós képet, valamint a titkos naplóm.
-
Ez
már kezd az agyamra menni! Elegem van. Kész, végeeeem! – hisztiztem a szobám kellős közepén, mire anyu pánikolva
berontott a szobámba, de mikor látta, hogy a kisebb hisztirohamom ellenére
minden rendben velem, kiviharzott.
Jobbnak láttam,
ha elmegyek sétálni egyet a folyópartra. Egyedül. Bőrdzsekimet felkapva
kilibbentem a kapun. Jó messze laktam a folyóparttól. Anyu véleménye ellenére
betettem a fülhallgatóm a fülembe, és a kedvenc Guns N’ Roses dalomat hallgatva vonultam végig az
utcákon. Nem tudom, mennyire volt jó ötlet egyedül lejönnöm a partra, hisz elég
elhagyatott hely. Sehol egy árva lélek sem. Néha felbukkan egy-két horgász, de
ebben ki is merül a látogatottság. Viszont romantikus hely. Csend, elmélyülő
csend. Csend járja be az egész területet.
Lehuppantam egy
fapadra, közvetlenül a víz mellé. Elővettem a képet. Igen, pontosan. Azt a
képet, ami hátulján áll az a sejtelmes, titokzatos szó. Bosszant, hogy nem
tudok rájönni, mit is jelenthet. A nap sugarai lágyan cirógattálók meg arcomat.
A távolban egy ismerős alak tűnt fel. Mikor közelebb ért hozzám, már láttam, ki
is az.
-
Martin!
– kiáltottam le magam önfeledten – hát te mit keresel itt?
-
Inkább
kit! – nevetett Martin, majd folytatta – voltam nálad, de mivel nem találtalak
otthon, így lejöttem utánad a partra. No, és mondd, mit csinálsz te ezen az
elhagyatott helyen egyedül?
Elővettem a
képet.
-
Martin,
ezt nézd!
Martin hangosan
felnevetett:
-
Jaj,
egyem is meg azokat a kis göndör fürtjeidet. Milyen aranyos voltál.
Csak a fejem
fogtam:
-
Te
dilis, tudom, hogy nagyon aranyos voltam akkoriban, de ezt nézd – és
megfordítottam a képet, majd az örökké szóra mutattam.
-
Örökké...
– olvasta Marin hangosan – és evvel most mire akarsz célozni? – kérdezte
kíváncsian.
-
Arra,
hogy fogalmam sincs, ki írhatta rá. Apunak nem ilyen volt az írása, tudom.
Összehasonlítottam a kézirataival. Anyu meg nem is találkozott a képpel, én meg
akkoriban abszolút nem így írtam – azzal az én nagy kampós betűimre mutattam.
Martin furcsán
nézett:
-
De
akkor ki írhatta rá?
-
Én is
ezt szeretném megtudni – nyögtem ki.
Egy motorcsónak
dobhártyarepesztő zúgása szakította félbe beszélgetésünket. Ötperces csend után
Martin megszólalt:
-
Dora,
mondanom kell valamit.
Martin e
mondatától a szívem a torkomban kalapált.
-
I...
igen? Mit szeretnél mondani? – kérdeztem remegő hangon.
Martin sóhajtott,
majd nehézkesen belekezdett:
-
Mikor
először megpillantottalak, úgy éreztem, a fellegekben járok. Mintha a
legfényesebb csillag tündökölt volna előttem soha ki nem múló fényével. És
erről még ebben a percben is ugyanígy vélekedem. Az, hogy te itt vagy velem,
erőt ad nekem, ugyanis otthon szörnyű a helyzet mostanság. Apu el fogja
veszíteni a munkahelyét. Anyu meg hónapok keres munkahelyet, de nem jár nagy
sikerrel. Lassan három hónapja vagyunk itt, Tarragonában. Megkedveltem ezt a városkát. Hihetetlenül barátságos és
megnyerő környezet. És már kezdtem is megszokni. De tudod, miért látom ilyen
szépnek?
Könnyes szemmel
kérdeztem meg:
-
Miért?
-
Mert
te itt vagy velem.
Nem bírtam tovább
küzdeni a könnyeimmel, egyszerre előtört belőlem minden fájdalom.
Martin
megsimította arcom, nyugtatgatott, majd folytatta:
-
Nem
akarok neked fájdalmat okozni, de úgy gondolom, itt a kellő alkalom, hogy
elmondjam. Sajnálom, Dora, de két hónap, vagy még annyi sem, és elköltözünk
Tarragonából.
-
Hogy
mi? Ne, Martin! Rázz meg, ébressz fel, és mondd, hogy ez csak egy rossz álom.
Kérlek!
-
Dora,
nyugodj meg. Még itt vagyok neked – vigasztalt Martin, azzal egy csokit húzott
elő a kabátja zsebéből. Átnyújtotta nekem, de nem akartam elfogadni.
-
Martin,
nekem nem a csokid kell, hanem te! Nem akarlak elveszíteni. Soha!
Felkerekedtünk,
és hazafelé vettük az irányt, Mélabús hangulattal, a földet bámulva botorkáltam
végig az utcán. Martin izmos kezei szorosan fonták át az enyémet. Potyogtak a
könnyeim. Rá se akartam nézni Martinra. Nem azért, mert haragudtam rá, csak nem
akartam, hogy látszódjon rajtam a fájdalom. A házunk elé érve leültünk a kis
padra. Ráborultam Martinra.
-
Tudod,
Dora. Mondok én neked valamit.
-
Ezek
után mi mondanivalód van még, Martin?
-
Nem
költözünk el, csak meg akartam nézni, mennyire is szeretsz engem. – bökte ki Martin
ezt a meglepő, de igazán kellemes hírt.
Köpni-nyelni nem
tudtam. Most örüljek? Mit kéne csinálnom? Egyáltalán elhigyjem amit mondott?
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben.
Egy szót sem
tudtam szólni. Mit is mondhattam volna? Szorosan átöleltem Martint. Szorítottam
vagy öt percig, mire szegény gyermek elrekedve, levegőért kapkodva megszólalt:
-
Dora,
nagyon kellemes az ölelésed, de ha nem akarod, hogy most azonnal megfulladjak,
akkor kérlek, megtennéd, hogy kicsit lazábban szorongatsz?
Elnevettem magam,
és egy puszit nyomtam Martin arcára. Dühös is voltam rá, de nem tudtam, s nem
is akartam kimutatni a haragomat. Valójában nem is volt az igazi harag. Végre
lenyugodott a szívem is, s nem lüktet már olyan hevesen.
-
Dora,
mi mióta is vagyunk kapcsolatban? – kérdezte furcsa arcot vágva Martin, mire
belőlem kitört a röhögés.
Magam sem tudtam,
miért, de nevettem, s csak nevettem.
-
Martin,
ez egy furcsa kérdés. Emlékszel, mikor sétáltunk a folyóparton? Naplemente
volt. Leültünk egy padra, magadhoz öleltél. Azután jött életem legszebb
pillanata, amire örökké emlékezni fogok.
-
Örökké?
– kérdezte szemöldökét felhúzva, s mosolyogva Martin.
-
Örökké, s még annál is tovább – válaszoltam határozottan.
