VIII. fejezet - Kiöntöm a lelkem

Talán először az életben éreztem úgy, hogy le kéne ülnöm megbeszélni anyuval a történteket. Tudtam, hogy édesanyám nekem a legjobbat akarja, csak sose volt olyan, aki kimutatja  szeretetét a másik iránt. Sokszor, manapság majdnem mindig flegma volt velem, állandóan lerázott, igy már ő se lehetett egy biztos pont a szétzagyvált életemben. Mikor már úgy éreztem, felkészültem arra, hogy elmeséljek neki mindent, odahivtam magamhoz. Valószinűleg sejtette, hogy baj van, mivel egy szóra odajött hozzám. Az ágyamon feküdtem, ő pedig mellémült. A kiskorom boldog percei jutottak eszembe, mikor anyu órákon át mesélt nekem meséket, nagyobbacska koromban pedig a saját kiskoráról számolt be nekem. Ezekre a szép, vissza nem térő emlékekre gondolva könnyes lett a szemem. Kicsiként mindigis azt vártam, mikor leszek már nagylány, mert meg voltam győződve, hogy menő nagylányként majd mindenki elfogad és minden rendben lesz. Ezzel kicsit melléfogtam. Visszakivánkoztam a régi időkbe, mikor az volt a legnagyobb bajom, hogy a szomszéd kisfiú belenyomta a babám fejét a homokba. Az egyik szemem sirt, a másik nevetett.

Anyu várta, majdcsak belekezdek a mondanivalómba, de én még elmélkedtem egy kicsit a régmúlt idők vidám percein. Tisztában voltam azzal, hogy semmi sem lesz már a régi. Semmi. Felnőttem. Tudtam jól, hogy ez az élet rendje, de hihetetlenül csalódott voltam, hogy elmúltak azok az idők, mikor semmi, de semmi problémám nem volt az életben. Újra könnybe lábadt a szemem. Egy szó nem hagyta el ajkaimat, anyu nyakába borultam. Édesanyám sejtette, hogy itt nagy baj van, mert eddig sosem csináltam ilyen dolgokat. Anyuhoz hasonlóképp, én sem tudtam, és nem is szerettem kimutatni a szeretetem más emberek iránt. Anyu próbált nyugtatni, s nagy nehezen le is nyugodtam, már amennyire sikerült.

- Na, és akkor most mondd, mi a baj? - kérdezte anyu csendben, meghatódva.

Hallgattam még egy pár percig, majd lassacskán belekezdtem:

- Mostanság annyi olyan dolog összegyűlt, ami nagyon aggaszt, és nem találok rá megoldást. Első az a cserediákos ügy. Napok óta rágódom azon, mi is fog a végére kisülni az egészből. Teszteket töltögetek naphosszakat és gyakorolok, bár tudom, nincs sok esélyem. A másik meg, hogy tegnap megjelent egy új fiú a suliban, Martin. Együtt is jöttünk haza, jól elbeszélgettünk, mintha már száz éve ismerném. Láttam rajta, hogy szimpatikus vagyok neki, s be kell vallanom, én is nagyon aranyosnak tartottam őt. Erre ma megjelent Clementina és behódolt Martinnak, aki adta is magát Clementina minden cselekedetének, igy most azt hiszem, már össze is jöttek, hisz láttam, ahogy Clementina elkapja Martin fejét és megcsókolja. Aztán gúnyosan rám is nézett. Én meg sirva futottam hazáig. Meg voltam bizonyosodva, hogy végre találtam egy számomra megfelelő fiút, akinek ráadásul még be is jövök, de nagyon elbaltáztam, mint ahogy eddig sok más dolgot is.

 Anyu figyelmesen végighallgatott, majd egy fintor után megszólalt:

- Kicsim, no, de mit vártál egy fiútól? - nevetett gúnyosan. - Nem szabad megbizni egy férfiben sem, valamint nagyon meg kell válogatni, kivel és mikor próbálsz egy állitólagos jó kapcsolatot kialakitani. Előbb-utóbb pofára esel, ha akarod, ha nem. Hacsak nem találsz egy olyan férfit, amilyen apád volt. Nagyon ritkák ma már a hűséges és őszinte emberek, de ha rákoncentrálsz és odafigyelsz, lehet még találni. Ha sikerül... - élte bele magát a magyarázásba anyu, majd egy váratlan pillanatban felpattant és kivonult a szobámból avval az indokkal, hogy még sok dolga van. 

Annyi információ kavargott a fejemben, hogy nem tudtam hirtelen eldönteni, melyek fontosak számomra és melyek nem. 

,,Az élet ad, máskor meg elvesz. Neked arra kell csak figyelned, kit engedsz magadhoz annyira közel, hogy egy napon majd el is tudd engedni." - olvastam könnyes szemmel a falamon levő kedvenc idézetemet. 

VII. fejezet - Pofon a sorstól

Már kezdtem azt hinni, hogy a sors mellém állt, és végre, ennyi idő meggyötrés után, kezd kialakulni a jövőm. Egy szebb jövő számomra. 

Boldog voltam. Egész nap zenét hallgattam, táncoltam, Furcsálltam is. Hozzászoktam ahhoz, hogy sirva alszom el, de a mai napon végre mosollyal az arcomon hunytam le a szemem, Martinra gondolva. Teljesen úgy éreztem, sőt mi több, meg voltam győződve, hogy ő a tökéletes fiú számomra. Tény, mi tény, hogy még csak egy napja ismertem.

 Másnap csodálatos módon nem késtem el a suliból. A latintanárnő csipős megjegyzést is fűzött ahhoz, hogy végre képes voltam időben odaérni a suliba. Egy flegma tekintettel próbáltam tudtára adni, abszolút nem érdekel a véleménye. Töri órán nagyot csattant a "pofám", mikor megtudtam, hogy a dolgozatot sikerült valahogy kihúznom kettesre. Helyesbitek! Kettő minuszra. Azt még hozzátenném, hogy mivel előbb odaértem az iskolába, sikerült időben elfoglalnom a helyem, és evvel Martin tudtára is adtam, tegnap nem jól tette, hogy elfoglalta szeretett helyem. De mivel Sara barátnőm ismeretlen okok miatt ma nem jelent meg a suliban, Martint odaengedtem mellém. Fergeteges illata elárasztotta a termet. El sem tudnam képzelni, hogy életem nagy szerelme, akit mellesleg alig egy napja ismerek, mellettem ül, és nézhetem, bámulhatom keresztbe-hosszába perceken, sőt, órákon át, Ő próbált a tananyagra figyelni, viszont láttam, hogy párszor rámnéz és mosolyog. Beszélgetést azonban nem kezdeményezett velem, én meg nem voltam olyan állapotban, hogy bármit is szóljak hozzá. Pechemre, mert helyettem megtette ezt Clementina. Szabályosan ráborult az asztalra Martin elé és megszólalt, azon a nyálas, kis vékony hangján: 

- Szia, új srác. Mi a neved? 

Martin Clementina mély dekoltázsát bámulva csak ennyit mondott:

- M... M... Martin vagyok.

- Jaj, cica, tudom, hogy szép vagyok, de hogy ennyire? Még a lélegzeted is elállt.

Meglepődtem Clementina viselkedésén, mert eddig nem csinált ilyeneket. Tudtam, hogy eleve hülye csaj, meg hogy szereti játszani az eszét, de ennyire egyik fiúra se nyomult, Valószinűleg maximálisan be akart vágódni Martinnál. 

Iskola után újra odament a kis cicababa az én kiszemeltemhez, majd, mikor megpillantott engem, hirtelen elkapta Martint és megcsókolta. Ezután Clemi rám nézett és egy gúnyos fintorral felém: 

- Martin sose lesz a tiéd - azzal elkapta Martin kezét és "kivezette" a suliból.

 Sirva, bömbölve rohantam ki a suli udvarából, s hazáig meg sem álltam. Anyu nem igazán értette, hogy a tegnapi csodás hangulatom ellenére ma miért vagyok ilyen letört. Nem mondtam neki semmit. Nem azért, mert nem biztam meg benne, hanem mert feleslegesnek tartottam édesanyámat a saját hülyeségeimmel traktálnom. Tudtam jól, hogy igy is mindig rossz kedve van, s velem sem olyan, mint ahogy kiskoromban viszonyult hozzám. 

Nem önsajnáltatásnak szánom, de senkinek nem kivánom, hogy átéljen olyan dolgokat, amiket én. A tegnapi fergeteges jókedv és öröm nem tartott sokáig, A sors "visszaállitott" a régi kerékvágásba. 

VI. fejezet - Elvarázsolt a tekintete...

Kétségbeesetten ültem a számitógépem elé. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből ezt a cserediákos ügyet. Talán mert annyira érdekelt a dolog. Másfél óra internetet böngészés után eszembe jutott, hogy másnap töri nagydolgozatot irunk, de mivel este tiz óra volt, eszem ágába se jutott nekikezdeni a tanulásnak. Inkább azon törtem a buksimat, hogy lehet ilyen elcseszett életem. Nem akartam depresszióba esni, de valahogy mindig ugyanoda lyukadtam ki: hogy elegem van mindenből. Ezek után gondolkodás nélkül ágynak estem. 

A telefonom eszeveszett csörgésére kaptam fel a fejem a pihepuha párnáim közül. Gondoltam, hogy drága barátnőm, Sara hiv, aki, valljuk be, nem bir nélkülem. A telefonálás után feltápászkodtam, majd elkészültem és a suliba indultam. Szokásomhoz hiven, megint késtem. A latintanárnő lelkes magyarázását szakitottam félbe kopogásommal. Egy illendő szöveg elpapolása után - amit a késő diák mond a tanárnak  elnézéstkérésképp - leültem a helyemre. Vagyis csak leültem volna, hisz épp az én helyemet foglalta el egy ismeretlen fiú, aki egy hatalmas vigyorral üdvözölt. Megtisztelve éreztem magam, de azért bosszantott is, hogy ez a sármos és szivdöglesztő pasi pont az én helyemet szúrta ki magának. Ennek következtében kénytelen voltam beülni az utolsó padban levő rozoga székre. Közbe pedig az új hapsit bámultam. Valljuk be, nagyon helyes fiú volt. Szerencsére ezt a latinórát is túléltem. A húszperces késésem ellenére nagyjából fel is fogtam, miről szólt a tananyag. Vagy csak azt én úgy gondoltam. Szünetben az új fiúval szemeztem. Ő megint egy széles mosollyal bombázott, amitől én úgy éreztem, a fellegekben járok. Dús, szőkésbarna haja volt. A szeme meg... Azt inkább meg se emlitem. Azok a hatalmas kék szemek, akár a végtelenbe nyúló óceán. Szó szerint olvadtam. Igaz, iskolába jövet-menet megbámulok minden egyes pasit, aki jön szembe velem, de ilyen tökéletes példánnyal még sosem találkoztam. Végül Sara téritett észhez egy tök egyszerű kérdéssel:

- Tanultál a töri dolgozatra? 

Csak a fejem ráztam, majd újra elmerültem az új fiú bámulásában. Sara látta, hogy nem vagyok beszámitható állapotban, ezért jobbnak látta, ha békén hagy, amit ebben az esetben nem is bántam. 

Ez a fiú szenvedtetett engem egész nap, a tudta nélkül. Egy percre nem vettem le róla a szemem. A végén már párszor rám is nézett meghökkenve, mikor meglátta, hogy legeltetem rajta a szemem. Talán miatta sikerült olyan rosszul a töri dolgozatom is. Hisz előttem ült, s a dolifüzet helyett a pólóját bámultam. Párszor oda is hajoltam és megszagoltam fenséges illatát. Viszont ha ott lett volna ez az új srác, ha nem, a történelmet nem irtam volna meg jól, hiszen semmit sem tanultam rá. 

Suli után hazafelé battyogtam, szokás szerint egyedül. Egy ismerősöm se lakott a város azon részén, ahol én. Nem is csodálom, hisz az a környék egy elrejtett kis zug volt, mintha nem is Tarragonában lett volna. Bántam is, hogy anno a szüleim nem akartak a központba költözni. Elmerültem gondolataimban, zenét hallgattam, mikor az egyik percben valaki megérintette a pólóm.

- Helló, te is erre laksz? - szólt egy ismeretlen hang a hátam mögött.

Megfordultam, és nem hittem a szememnek. Az új fiúval álltam szemben, ő szokásához hiven mosolygott rám. Lefagytam.

- Martin vagyok, üdvözöllek. - mutatkozott be a srác és nyújtotta felém a kezét.

Úgy éreztem magam, mint aki most ébredt volna fel kómás állapotából. 

- Hé, csajszi!? Fáradt vagy?

Végre észhez tértem. Összeszedtem az erőm és megszólaltam: 

- Helló, a nevem Dora. Bocsi, csak egy kicsit kifárasztott a töri dolgozat. Amúgy te erre laksz?

- Igen,  a szüleimmel ide költöztünk, hisz apu munkahelyet váltott. Nehéz lesz beilleszkednem az új közösségbe. No, és te? Hogy hogy erre, Tarragona legkihaltabb részében laksz? 

- Igen, utálom ezt a városnegyedet, viszont még régebben próbáltam rábeszélni a szüleimet, hogy költözzünk a központba, de nem sikerült. Aztán apu halála mindent felkavart. Anyu is, én is lelkileg összetörtünk, de már túl vagyunk a nehéz időszakokon.

- Jaj, annyira sajnálom, Dora - mondta meghatódva Martin. - Nem gondoltam volna, hogy ilyes zűrös múltad volt. Olyan életvidám lány vagy. 

Erre hirtelen felkaptam a fejem. Én!? Életvidám? Egy idegen személy első látásra ilyennek gondol? Phahh... Annál jobb, ha nem látszik rajtam, hogy valóban milyen vagyok. Nem akarom elitélni saját magam, de nem vagyok életvidám, csak próbálom szinlelni azt, hogy minden rendben velem. Nem azért, hogy átverjem magam és az embereket a valódi énemmel kapcsolatban, csak igy sokkal könnyebb, mint magyarázni azt, miért is vagyok szomorú. De térjünk vissza Martinhoz.

- Azt mondod, életvidámnak látszódom? - mosolyogtam. - Pedig nem vagyok az. Csak könnyebb mosolyogni, mint bánkódni a múlt miatt. Hiszen azon már úgyse változtathatsz.

Martin meghatódva mosolygott rám, majd megsimogatta az arcom:

- Dora, te olyan okos lány vagy. 

Erre már nem tudtam mit felelni. A házunk elé értünk, ahol elköszöntünk egymástól. Ugrándozva igyekeztem befelé. Jó kedvem lett egész napra, és alig vártam, hogy másnap újra találkozzam Martinnal.

V. fejezet - Csalódás

Reggel csodálatos módon időben felkeltem és rohantam a tegnap kapott hirdetőpapirral a suliba. Megkerestem az oszit, az orra alá dugtam a lapot, ő pedig csak legyintett egyet, s ennyit mondott: 

- Erről majd később!

Mire kiléptem a folyosóról a suli udvarába, mindenki a "cserediákos" hirdetőlapot fogta a kezében. Az osztálytársaim is. Az elsősök. Volt pár túlbuzgó, "minden lében kanál" lány az osztályomban. Sorolom is őket: Clementina. Ő egy madridi lány, szörnyen beképzelt. Hatalmas az egója, és mindent megtesz annak érdekében, hogy mindenben ő tűnjön ki. Egyszerűen borzalmas. No, de lépjünk tovább. A következő ilyen "buzgómócsing" Teressa. Egyfolytában a középpontban akar lenni, a legtöbb tanár kedvenckéje. Szereti, ha minden úgy történik, ahogyan ő akarja. És mellesleg Clementina legjobb barátnője. Van mégegy ilyen kis liba, akinek az anyja a suli igazgatónője, az apja pedig politikus. Monica nem igazán erős tanuló, viszont a tanárok küldik egyfolytában versenyekre, előadásokra. Vele nincs különösebb bajom, csak nem tartom rendjén, hogy az olyanokat nyomják felfelé, akiknek nincsenek meg a kellő képességeik. No, hol is tartottam? Tehát mindenki be volt zsongva, hogy ő legyen a szerencsés kiválasztott cserediák. Körbenéztem. Úgy éreztem magam, mint egy bolondházban. Ekkor megérkezett Sara. Bámulta a sok megőrünk diákot. Hamarosan megérkezett az oszi és behivott bennünket, majd elkezdte az eszmecserét velünk a cserediákos dologról: 

- Gondolkodjunk igy: a legjobb, a legügyesebb, a legtalpraesettebb, a legokosabb diákok közül kell választanunk, kik menjenek a tesztelésre. Aki fel tudja találni magát egy olyan hatalmas városban, mint amilyen New York. Én már ötször jártam ott, tényleg fantasztikus hely. Van-e véletlenül olyan közületek, akinek régóta az az álma, hogy eljusson New Yorkba?

Nos, Dora, itt az alkalom! Különösebb gondolkodás nélkül felnyújtottam a kezem. Pechemre. Az egész osztály letámadt. Főként a három kis "palotapincsi". Elég furán viselkedtek velem, pedig előtte nem is igazán beszéltem velük. Clementina óra után ottmaradt, hogy az oszival beszéljen. Magyarán: hogy benyaljon neki és hogy őt válassza. Az osztályfőnökömnek meg nem sok hizelgés kellett, hogy bárkit a tenyerén hordozzon. Rendkivül ideges voltam. Sara próbált megnyugtatni, sikertelenül. Gyűlöltem Clementinát. Sara terelte a témát, Mesélte, hogy az anyja kezd teljesen bekattanni, és hogy erővel New Yorkba akar költözni. Erre mégjobban bebolondultam. Tudtam, hogy semmi közöm sincs a dologhoz, de féltettem a barátnőmet. Közben pedig New Yorkon törtem a fejem. "New York fantasztikus hely." - csengtek az oszi szavai a fülemben. 

Az villant át az agyamon, bár tudnék teleportálni. Akkor már rég New Yorkban élném vigan az életet. Na jó. Bevallom, ez egy hatalmas hülyeség. Fura, hogy mostanában rengeteg butaság jut eszembe, mikor az álmaim megvalósitásáról gondolkodom. Talán, mert tényleg annyira akarom, hogy teljesüljenek vágyaim. Miután hazaértem, próbáltam anyunak még egyszer megemliteni a dolgot, de ő hallani se akart róla. Kezdtem azt hinni, hogy az életemnek semmi értelme. És igazam volt...

IV. fejezet - Megvalósul az álmom?

Másnap suliba se volt kedvem menni. Rosszul éreztem magam. Émelygett a gyomrom, szédültem. Talán mégis benn kellett volna maradnom a kórházban? Most már mindegy, majd máskor jobban meggondolom magam. Kimentem az udvarra sétálni egyet. Pont ekkor a postás valami levelet dobott be a postaládába. Azonnan odaszaladtam, majd kivettem a ládából a papirt. Elkezdtem olvasni: ,, Cserediákokat keresünk Tarragonából New Yorkba. Kitűnő tanulmányi eredménnyel, tökéletes angol tudással. A repülőjegyet és a további költségeket a New York-i Ripton School and Academy fedezi. Minden középiskolás tagozatból egy diákot küldhetnek a tanárok. A jelentkezők egy tesztet irnak, amiben természet- és társadalomtudományokkal kapcsolatos kérdéseket kapnak a diákok, valamint egy intelligenciateszt is várható, emellett pedig a tanulók angol nyelvi szintje is fel lesz mérve. Váltsd valóra az álmod és legyél te is azok szerencsés középiskolások között. akik fél évig élhetnek, tanulhatnak az amerikai egyesült államokbeli New York városában."

Ugrándoztam örömömben. Én akartam az a szerencsés diák lenni, aki New Yorkba utazhat cserediáknak. Felhivtam barátnőmet, Sarat, és elmeséltem neki, hogy itt az esély az álmaim megvalósitására. Alig vártam, hogy anyunak is elújságolhassam ezt a remek hirt. Egész nap teszteket töltöttem le a netről, hogy felmérjem az angol tudásom. Mikor anyu hazaért, a nyakába ugrottam és körbepusziltam az arcát. 

- Lányom, mi lel téged? Zsebpénz kell? Csak mert olyankor szoktál a ilyen hizelgő lenni. 

- Nem, anyu! Ez most más tészta! - mondtam anyámnak nevetve és a kezébe nyomtam a hirdetőpapirt.

Anyu emelt szemöldökkel nézett rám. 

- Ugye, ezt komolyan gondolod?

- Ha nem gondolnám komolyan, meg se mutattam volna - feleltem határozottan.

Anyu lehorgasztotta a fejét: 

- És, ha te elmész New Yorkba fél évre, velem mi lesz? Nem. Nem engedhetem ezt meg neked. Dora fiatal vagy, New Yorkban rengeteg veszély leselkedik rád. Gondold át még egyszer. Nem jó ötletnek tartom.

Igy jártam. Ez igy sült el, de nem adom fel. Ha az egész világ ellenem lenne, akkor se adnám fel. Mert végülis ez az élet! Nem? Hogy harcolunk a céljainkért, álmainkért, vágyainkért, ha elérhetetlennek tűnnek számunkra, akkor is. Aztán ha jobban belegondolunk, ezekért érdemes élni.

III. fejezet - Meggondolatlan...

A Royal Street-i kórház sürgősségi osztályán találtam magam. Ezeregy orvos sürgött-forgott körülöttem. Kérdezgették tőlem, hogy vagyok. Mondjam azt, hogy jól, sőt remekül? Nem. Akkor azt, hogy rosszul? Nem, mert akkor ottmarasztalnak pár napra.

- Megvagyok - feleltem flegmán.

Néhány perc múlva anya jelent meg.

-Kislányom, minden rendben veled? 

-Szerinted? Egy kórház sürgősségi osztályán fekszem, több mint tiz percre elvesztettem az eszméletem. Akkor minden rendben velem?

- Ha igy feleselsz, akkor tényleg minden szuper veled. No, nekem sietnem kell dolgozni, majd még hivlak - mondta anyu, azzal megfordult és kiviharzott a teremből.

Szóhoz sem jutottam. Tátott szájjal bámultam, ahogy anya becsukja a terem ajtaját és lépked kifelé. Teljesen úgy éreztem, álmodom ezt az egészet. Ez lenne az én anyám? Cseppet se törődik velem, még ha ilyen állapotban vagyok, akkor sem. Vajon vele van a baj, vagy velem? Furán éreztem magam. Nem volt erőm gondolkodni sem. Elaludtam. Talán fél óra, ha eltelt, mikor egy ápolónő ébresztett, hogy vért kell venni tőlem. 

- No, és van esély, hogy még a mai napon kiengednek? - kérdeztem kétségbeesetten egy orvostól.

- Drága, neked még legalább három napig itt kell maradnod, hogy különböző vizsgálatokat végezzünk el rajtad. 

Elborzadtam. Hogy mi? Még legalább három napig a kórházban, négy fal közé zárkózva kell élnem?Kibirhatatlan! Megszököm. Jelenleg ezt találtam a számomra legmegfelelőbb megoldásnak.

- Te reszkedsz? - ugrott fel egy ápolónő. - Jól vagy, Dora?

- Teljesen rendben vagyok, csak mindigis utáltam a kórházakat. 

Apu is egy kórházban halt meg. Semmi esély se volt, hogy megmentsék az életét. Mélyen belegondoltam az egészbe, majd sirva a folyosóra rohantam. Az orvosok meg utánam. Menekültem. Kirohantam a kórházból és hazáig futottam.

- Lányom, te hazajöttél? Nekem az orvosok azt mondták, még három napot benn kell lenned a kórházban - magyarázott meglepődve anyu.

- Kiszöktem  mondtam lehorgasztott fejjel.

Anyu csak a fejét rázta és dünnyögött valamit, amiből egy szót sem értettem. Fogtam a polcról egy almát és bevonultam a szobámba. Felhivtam Sarat és elmeséltem neki a történteket. Bátor lánynak nevezett, pedig mindketten tudtuk, hogy nem bátor, hanem bunkó vagyok.

II. fejezet - Káosz az élet...

Reggel hat óra. Az ébresztőm nem csörgött. Mi a franc!? Elkések! Kipattantam az ágyból és egy szempillantás alatt felöltöztem. Bekukkantottam anyu szobájába, Anyu sehol. Biztos már dolgozik. Egész nap. Még sajnálni se jutott időm. Felpattantam a bringámra és a suli felé vettem az irányt. Szerencsére az utolsó pillanatban befutottam. Egyesen Sarahoz iramodtam. Sara a legjobb barátnőm. Benne mintha önmagamat látnám. Talán ő az egyetlen ember, aki mindig meghallgat, akiben megbizhatok, bármiről is lenne szó.

- Hello, Dora! - mosolygott rám furán Sara. 

- Szióka - köszöntem vissza. - De mi a baj, a mosolyod nem őszinte. 

Sara lehorgasztotta a fejét, majd belekezdett:

- A szüleim válnak. Ha nem akadályozom meg, és nem békülnek ki, anyuval elköltözünk Madridba. Anyu menedzser, rengeteget utazik, más férfiakkal viháncol, ami aput is és engem is nagyon zavar. De hidd el, Dora, nincs kedvem elkötözni. Az a célom, hogy kibékitsem a szüleimet, másképp lemondhatok mindenről. 

- No, de Sara, mi itt a megoldás? Anyudnak ez a hivatása, Már több, mint tiz éve dolgozik e szakmában. Nem hiszem, hogy most, a közelmúltban kezdett el más férfiakkal "szórakozni". Nem tudom, mi lehet itt a megoldás - magyaráztam komoran. - De miért pont Madridba akar elköltözni? Barcelona sokkal közelebb van.

- Nem tudom, de már emlegette Andorrát is. Most meg Madrid! Uramatyám...

- Tudod, mit, Sara? - villant át az agyamon egy remeknek tűnő ötlet, de mielőtt elmondtam volna, megkérdeztem Saratól. - Hogyan jött rá apud, hogy anyád más férfiakkal viháncol? 

- Miután anyu hazaér egy "fontos" üzleti útról, nagyon jókedvű, mindjárt odaül a laptop elé, becsukja a szobája ajtaját és halljuk, hogy beszélget valakivel. De megjegyzem, hogy előtte se hozzám, se apuhoz egy árva szót nem szól. No, és hát úgy jöttünk rá az egészre, hogy múltkor anyu hangos röhögések közepette volt, aput meg már érdekelte, mi folyik benn anyu szobájában,  és mikor benyitott, látta, hogy anyám egy idegen férfivel Skype-ol. Épp a melltartóját dobta félre, a férfi meg csak tátott szájjal bámult. 

- Szerintem anyud ehhez a férfihez akar elköltözni. Ma elmegyek hozzád és mindent lenyomozunk. - ajánlottam Saranak. 

- Ja és még egy dolog: anyu próbált apuval összeveszni apró-csepprő hülyeségek miatt. Aztán apura jött rá a hiszti, hogy elege van anyám viselkedéséből. 

Iskola után elindultam Sarahoz. Ő már várt. Besurrantunk az anyja szobájába és leültünk a laptop elé. Számos próbáltozás után Robin, a suli kompizsenijének módszerét alkalmazva, feltörtük a laptop jelszavát. Ezután kikerestük a Skype-partnerlistát, amin egy csomó ismeretlen férfi adatai voltak jelen. Név szerint a következők: James Carther - Barcelona, Marquez Santoro - Tarragona, Jack Postero - Vandrell, Joseph Casillas - Madrid. Ennyi, Meg ezek mellett még egy csomó más férfi neve a tiltólistán. 

Elszörnyedtünk. Rájöttünk, hogy Joseph Casillas az a madridi férfi, akihez Sara anyja el akar kültözni. Ekkor ajtónyitódást hallottunk. Lecsuktuk a laptopot és kiosontunk a szobából. Elbújtunk egy szekrény mögé. 

- Szervusz, Florenza! Köszönt Sara apja a feleségének. 

- Martin, főztél ebédet? No, és a kávém? Merre vagy? Lusta gazfickó! Renyhe szamár! - hisztizett Sara anyja.

-Látod, anyu szándékosan veszekszik apuval. Nem értem ezt a viselkedést.

Előbújtunk a szekrény mögül. 

- Szia, Sara lányom! Kicsim, apádból elegem van, el fogok válni tőle. 

Sara anyja szitkozódott. Úgy látszik, nem zavarta a jelenlétem. 

-Ja, és kicsi lányom, mit szólnál, ha Madrid helyett egy exkluzivabb helyre, New York-ba költöznénk. A New York hallatára felcsillant a szemem. 

- Hogy hova? Anyu, te észnél vagy? New York több ezer kilométerre van Tarragonától. Te meg csak gondolsz egyet és oda akarsz költözni? Látszik, hogy nem veszed komolyan az életet - tétovázott Sara. 

- Lányom, ott remek jövő várna rád. Jó kis sulik, rengeteg fergeteges buli! Mi kell még?

-Anya, tegnap még Mardidba akartál költözni. Most miért New York? Van ott valaki ismerősöd? Egyáltalán belegondoltál te ebbe? 

- Kislányom, ma egy üzleti dolgon belül megismerkedtem egy New York-i pasival, aki szintén olyan lelkes menedszer, akár én. A munkájának el, mint én.

- Csak, hogy te a munkád alatt mit értesz? - dunnyogta Sara. 

- Hog mondod, lányom? - rikácsolt Sara anyja. - Ne filozófálj, te kis csitri, én döntöm el, mi lesz velünk, merre visz tovább utunk, te meg csak hallgass! 

- De anya, térj már észhez! 

- Én észnél vagyok, te viszont abszolút egy álomvilágban élsz. Hahó, katt-katt! Ez a valóság, a keserű valóság! 

Én meg csak álltam és néztem, hogy veszekszik Sara és az anyja. Szédültem. Forgott velem a világ. Az egyik percben a padlóra zuhantam.

 I. fejezet - A keserű múlt

Dora Jacobson vagyok, tizenhat éves tini. Rengeteget gondolkodom az életről, imádok álmodozni, de attól tartok, az álmaim örökre csak álmok maradnak. Jelentéktelen semmik - gondolják mások, pedig nekem igenis rengeteget számitanak. 

Apu halála óta nem ugyanaz az ember vagyok. Sokat változtam. Megtanultam értékelni az élet apró örömeit, hisz ez ad erőt a mindennapokhoz. Anyu egész napokat dolgozik, nem akad ideje rám. Általában leráz. Vagy mert tényleg fontos dolga akad, vagy mert egyáltalán nem érdeklem őt, bármennyire is nehéz ezt kimondani. Apu halála anyut is nagyon megrázta. Én igyekszem felviditani, ami többé-kevésbé sikerül is. Most fejezem a gimi első osztályát. Fogalmam sincs, mit hoz a sors, a jövő, de legnagyobb vágyam, hogy eljussak New York-ba. Kiskorom óta erről álmodozom. Pár éve apu meg is igérte, hogy ha befejezem az általánost, elrepülünk New York-ba és megvalósul az álmom. Ez mind meg is történt volna, ha nem következik be az a végzetes buszbaleset apu számára három évvel ezelőtt. Épp hazafelé tartott Barcelonából, mikor a szakadékba zuhant az autóbusz. Senki sem élte túl. Szörnyű volt. Szerencsére már sikerült átvészelnem a nehéz időszakokat, amit apu halála okozott, de még mindig iszonyatosan hiányzik.

- Dora, főzzél kávét, megjöttem a munkából, szörnyen fáradt vagyok, meg dobj össze egy gyors vacsit is - kiabálta anyu.

Nem esik nehezemre anyának vacsorát késziteni és kávét főzni, mert teljesen belelátok az ő helyzetébe, de kicsit azért fáj, hogy igy ugráltat. Már meg se mertem kérdezni, hogy beszélgetne-e velem, mert tudtam előre a válaszát, ami egyértelműen a "nem" lett volna. Miután elkészitettem anyunak a rántottát, és megfőztem a kávét, lefeküdtem az ágyamra és gondolkodtam. Egyszerre édesanyám hangjára lettem figyelmes: 

- Dora, gyere csak ide! Beszélnivalóm van veled.

No, ez is ritka eset - gondoltam magamban, és odavonszoltam magam anyuhoz. 

- Gyere, kicsim, ülj le mellém. Nos, már megint a  Barcelona - New York repülőjáratokat és  -jegyeket nézted? Dora, ugye tudod, hogy lehetetlen eljutnod New York-ba. Evvel tisztában vagy? - remegett anyu hangja. 

Sirva fakadtam. Emigy is érzékeny lány vagyok, különösen, mikor a vágyaim megvalósitása kerül szóba. Hang nélkül bevonultam a szobámba, pityeregtem még egy darabig, majd álomba 

merültem. Már teljesen hozzászoktam, hogy minden nap sirva alszom el.

  Prológus

Számos olyan alkalom adódik az életben, mikor úgy gondoljuk, sikeresek vagyunk, minden összejön, aztán hirtelen egy nagy pofont kapunk. Az élettől... Ilyenkor a legtöbben lelkileg összeomlanak és depresszióba esnek, aminek semmi értelme sincs, hisz előbb-utóbb mindenki számára eljön egy szebb holnap. Ha úgy érzed, mindenki ellened fordult, csak nyisd ki a szemed és fedezd fel a körülötted rejlő csodákat, és rá fogsz jönni, mi is az élet értelme. 

A blogomban megismerkedhettek egy tizenhat éves tinilánnyal, akit számtalanszor meggyötört a sort, de mindig sikeresen talpra állt. Rájöhettek arra, milyen kegyetlen lehet az élet, hisz egyszer elvesz, máskor meg ad dolgokat. Arra kell vigyázni, kit és mit engedhetünk magunkhoz annyira közel, hogy egy napon el tudjuk majd engedni. 

Ne gondoljátok, hogy a blogom csak az élettel kapcsolatos filozófiákkal foglalkozik, csupán fel szerettem volna hivni a figyelmet arra, hogy nyissuk fel a szemünket és időben kezdjünk el élni, mielőtt még túl késő lenne.

 Tekintsetek be egy tinilány mindennapjaiba! Minden látogatónak ajánlom, tiniknek és felnőtteknek egyaránt, A tinédzsereknek azért, mert ők bele tudják képzelni magukat a főszereplő tinilány helyébe, a felnőttek pedig felidézhetik régi, szép, kamaszkori emlékeiket. Mindenkinek kellemes olvasást kivánok!