XIV. fejezet - Mindennek van miértje?

Mikor visszagondolok arra a pillanatra, ahogy Martin magához húzott, aztán, aztán... Ááááá, olvadok. Imádom, mikor végre önfeledten kalandozhatok kusza gondolataim színes világában. Az elmúlt napok egyikén rátaláltam a fiókon mélyén a rég keresett titkos naplómra, amit tizenhárom éves koromban írtam. Még nem volt időm beleolvasni, de most rászánom magam, és átfutok azon becses szavakon, mondatokon, sorokon, amiket tizenhárom éves lánykaként firkantotta ebbe az igazán nagy becsben tartott naplóba. Az egész délutánt a naplómba írt jegyzetek böngészésével töltöttem el. Az egyik bejegyzésen megakadt a szemem. Nem volt odaírva a dátum. Elkezdtem olvasni a nagy, ormótlan betűkkel írott szöveget.

“  Ma reggel nagyon korán keltem, még sötét volt. Apuval horgaszni mentünk. Anyu fél óráig könyörgött, mire kivánszorogtam az ágyból. Apuval nagyon jó volt. Igaz, párszor majdnem a vízben landoltam, de megérte, hisz sokat nevettünk együtt. Szerintem ezekért a közös percekért érdemes élni. Nagyon örülök, hogy az én szüleimben igazán megbízhatok, és hogy ők mindenben mellettem vannak és támogatnak. Szeretik egymást, ugyanúgy, ahogy engem is. Remélem, hogy még sok közös percet fogok megélni szeretett szüleimmel, viszont érzem, hogy  egy napon… “

És itt véget ért a bejegyzés. Mi van? Mi történt? Hogyhogy pont itt hagytam abba az írást? Ennek valami nyomós oka van. Próbáltam visszaemlékezni, mi is lehet az oka, hogy ezt  bejegyzést nem fejeztem be, de egyszerűen semmire sem jutottam. A lap szélén megláttam egy halványan írt szót: “örökké”.

A hideg átfutott a hátamon. Nem tudtam mire vélni, milyen jelenlőséggel bír ebben az esetleg az örökké szó. Örökké: mindig, minden esetben, jóban-rosszban, együtt. Valami olyasmi, aminek sosincs vége. Egy olyan személy, tárgy, esemény,  ami meghatározza életemet. Ezen gondolatok cikáztak fejemben. Nem tudtam felfogni, milyen okból kifolyólag nem bírtam, netán nem is akartam befejezni ezt a bejegyzést. És a dátum hiánya is szúrta a szemem. Gyorsan, idegesen fellapoztam a naplóm többi lapját is, de máshova mindenhol feltüntettem a dátumot. Kezdtem furcsán érezni magam. Mutassam meg anyunak, kérjek tőle véleményt, tanácsot? Inkább nem, mert ha eddig nem látta a szigorúan titkos naplómba írt sztorijaimat, akkor ennyi év elteltével se fogom felfedni előtte titkaimat. Ennek az ügynek egyedül fogok a végére járni, ha ezer évbe telik, akkoris. Ahogy tovább haladtam a naplómba írt szövegek olvasásával, észrevettem, hogy ez a furcsa, dátum nélküli bejegyzés után fél évig nem írtam a naplómba. Hiába próbáltam összpontosítani, nem tudtam rájönni, mi az oka ennek az egésznek. Az elmúlt években annyi és annyi változáson, eseményen mentem keresztül, hogy egyszerűen akkoriban jobbnak találtam, ha kicsit kikapcsolom az agyam olyan értelemben, hogy megpróbálom a körülöttem történő eseményekbe nem túlságosan beleélni magam. Ahogy így elmélkedtem, anyu hívó szavára lettem figyelmes:

-          Dora, gyere, kérlek, nézd csak, mit találtam!

Ne is mondjam, fél perc alatt annyira bepánikoltam, hogy a szívem a torkomban dobogott, pedig anyu még nem is mondott semmit, sőt, azt sem tudom, mivel kapcsolatban hívott oda magához. Rosszat sejtettem. Valamiért elkezdett forogni velem a világ. Rezegtek a lábaim. Mikor beléptem a nappaliba, anyu könnyes szemmel rám tekintett. Egy pillanat alatt mintha elsüllyedtem volna. Kezével legyintett, hogy üljek le mellé.

-          Nézd csak, kicsim, itt egy fénykép. Apád meg te vagytok rajta. Tizenkét-három éves lehettél. Horgászni voltatok. Nem tudom, te emlékszel-e erre a napra. Akkor nagyon sokat meséltél, élményekkel tele érkeztél haza.

-          Mikor készült a kép? – vágtam rá rezgő szájjal.

Anyu megfordította, hogy megnézze a kép hátulján levő dátumot, de az nem volt feltüntetve, helyette a lap szélén ezt írta: “örökké”. A hideg megint átfutott a hátamon. Már nemcsak a naplómba írja e szót, hanem a képen is. De vajon ki írhatta rá? Nem az én írásom, az biztos. Mellette szépen látható volt, amit én írtam rá hatalmas, kerek betűkkel: Egy horgászós nap apuval. Na igen, ez az én írásom. De akkor a lap szélén levő szót ki írta rá? Ugyanazt a szót, amit a naplómba is ír. Meg ugyan ki tudta volna rajtam kívül, hogy titkos naplót vezetek? Még ha meg is találta volna, kinyitni úgysem tudta volna, hisz a kulcsát mindig magammal hordtam. Ez egyre furcsább.  A naplómba és a képen is ugyanaz a szó található, ráadásul a kép valószínű, hogy ugyanazon a napon let készítve, mikor a bejegyzést írtam a titkos naplómba.

-          Kicsim, ezt te írtad rá?

Kissé meghökkentem:

-          No, de mit?

-          A képen levő szövegeket.

-          Hát… azt az “örökké” szót nem én. Az nem az én írásom, ezt te is láthatod  – magyaráztam anyunak.

-          De az enyém sem – közölte anyu – én teljesen máshogy írok. Meg nem is emlékszem, hogy ez a kép valaha a kezembe került volna. Biztos a jóapád írta rá a képre.

Majdnem megszólaltam, hogy: ugyan, dehogy, hisz a naplómba is ugyanezt írja, apunak meg fogalma sem volt, hogy naplót vezetek. De ekkor észbekaptam hogy anyu sem tud a titkos naplómról. Így hát jobbnak láttam, ha csak annyit mondok:

-          Nem tudom.

Még egy pár percig csendben tanulmányoztuk a képet és a hátulján található szöveget.

-          Ezt biztosan apád írta rá  – mondogatta anyu.

Nem akartam összeállni vitatkozni vele, mert akkor kiderült volna, hogy akkoriban titkos naplót vezettem. Én pedig nem szerettem volna, hogy erre sor kerüljön. Jobbnak találtam, ha elmegyek a szobámba, és lefekszem. Így is cselekedtem. Aludni  viszont nem tudtam. Ott csengett egész éjszaka a fülemben a kísértő és titokzatos “örökké” szó. 

~ FONTOS ~

Aki csak teheti, kukkantson be egy jó barátnőm feregteges blogjába. Elképesztő, hogyan ír, egyszerűen lélegzetelállító. Amikor először találkoztam a blogjával, s beleolvastam, nem tudtam elhinni, hogy ezt nem egy felnőtt, tapasztalt író írja. Egy hatodikos lány fejéből pattannak ki ezek az érzelemmel teli, érett gondolatok. Igaz, még sosem találkoztam ezzel a lánnyal, de az tény és való, hogy mindjárt nagyon közelinek éreztem magamhoz. Rengeteget beszélgetünk. Nagyon sokat köszünhetek neki, hisz tanácsokkal látott el, amik nekem rengeteget segítettek. Nem győzöm tehát hangsúlyozni, hogy térjetek be, olvassatok bele a blogjába, nem fogjátok megbánni! 

Itt is a blog linkje: http://tikeidezetei.blogspot.com/ 

Mindenki, aki látta ezt a bejegyzést, kérem, cselekedjen a leírtak alapján! 

Üdv mindenkinek! 

Lina Ly

XIII. fejezet - Az élet napos oldala

Tudtam, hogy okkal történik minden rossz dolog. Valószínűleg annak is nyomós miértje van, hogy nem juthattam ki New Yorkba, hogy elvesztettem a legjobb barátnőmet, aki kiköltözött Amerikába. No, de annak is, hogy megismerhettem Martint. Ő az egyetlen vigasz számomra. Bármit elmondhatokneki, mindig meghallgat, akárhányszor panaszkodom neki, állandóan vigaszt és megnyugvást sugall már csak a tekintete is. Teljesen belehabarodtam ebbe a fiúba. Érzem, már az első perctől kezdve, hogy ő a megoldás a számomra. Azt hiszem, nemcsak én kedveltem meg őt, hanem ő is engem. Nem merem magamnak se bevallani, milyen szerelmes vagyok Martinba. Annyira boldog vagyok, hogy megismerhettem. Mindigis arra vágytam, legyen egy ilyen ember, aki minden helyzetben mellettem áll. Hosszú elmélkedésemnek a telefonom csörgése vetett véget.

-          Dora, te vagy? Megkezdődött a tavaszi szünet. Van kedved ma kora este lejönni a folyópartra sétálni?

-          Szia, Martin – és egy hatalmasat sóhalytottam a boldogság miatt – persze, van kedvem. Hány órakor találkozunk?

-          Legyen hatkor a cukrászda előtt.

-          Rendben, akkor hatra a cukrászda előtt.

-          Igen. Viszont most leteszem, mert egy csomó elintéznivalóm van még – azzal megszakította a vonalat.

Már a hangjába is bele lehet borzongni. Olvadtam, akár a csokoládés fagyi a napon. Anyu egész nap  nagyon rendes volt velem. Állandó depissége ellenére direkt jó volt ránézni, hisz örömmel csinált mindent.

-          Kislányom, gyere kérlek ide. Tudod, nem is meséltél még nekem erről a Martin gyerekről. Akkor most mi is van köztetek? Hogyan ismerkedtetek meg? Mindenre kíváncsi vagyok.

-          Drága jó anyám, nincs semmi különös köztünk. Osztálytársam, jó barátok vagyunk. Az, hogy egyszer-kétszer elmentünk együtt bulizni, az nem jelent semmi különöset .

Próbáltam kimagyarázni magam a helyzetből, mert nem akartam, hogy anyám rájöjjön erre az egész helyzetre, mert akkor éjjel-nappal a szerelemről papolna nekem.

-          Hát jól van, kicsim. Azt gondoltam, valami komolyabb kapcsolat van köztetek, s már megörültem, hogy elláthatlak szerelmi tanácsokkal.

Már-már a fejemet fogtam. Fél perce futott át az agyamon a gondolat, mi is anyám terve, erre kimondja itt előttem ő is.

-          No, és mi a terved mára? - folytatta anyu az eszmefuttatást.

Ó, a fenébe, neki is pont most kellett rákérdezned erre. Fél évig egyáltalán nem is érdekelte, miért, hova, merre megyek. Erre pont a mai napon kérdezi meg, amikor Martin hívott a folyópartra sétálni. Kissé kiakadtam. Nem volt más választásom, őszintének kell lennem. Erőt vettem magamon, majd megszólaltam:

-          Martinnal megyek sétálni a folyópartra ma este. Egy kis baráti találka sosem árt, nemde? – és próbáltam elviccelni a szituációt, de a rózsavörös arcom mindent elárult.

Anyu ravaszul nézett rám, láttam rajta, hogy hosszú gondolatmenet fut végig agyán, de jobbnak látta, ha inkább nem tudatja velem. Csak ennyit mondott:

-          Rendben, menjél csak.

Elvonultam a szobámba, majd beszélgettem Skype-on Saraval.  Épp egy előadáson volt, New York egyik leghíresebb és legközkedveltebb színházában. Mutatott képeket is különböző híres helyekről. Lélegzetelállító, egyszerűen fantasztikus volt az összes hely. Bekönnyesedett a szemem, sírva fakadtam. Lett volna lehetőségem eljutni álmaim városába, de én elszalasztottam a lehetőséget. Próbáltam belenyugodni, de nem ment. Nem tudtam feldolgozni a körülöttem zajló eseményeket. Sara nagyon megsajnált, közölte velem, hogy ha keres egy kis pénzt diákmunkával, vesz nekem repülőjegyet, s elmehetek majd hozzá látogatóba. Evvel kicsit megnyugtatott, majd terelte a figyelmemet Martinra. Rákérdezett, mi is a helyzet Martin és közöttem. Elmeséltem neki, hogy ma este megyek vele sétálni, meg hogy Martin hatalmas támasz számomra. Sara, stílusához híven mindjárt elkezdett szervezkedni.

-          Dora, öltözzél ki, csípd ki magad, nehogy valami egyszerű, kopott farmerben jelenj meg Martin előtt. Csak szépen, csinosan. Szájrúzs, szempillaspirál, szemhéjfesték ki ne maradjon!

-          Jól van, elég. Tudom, hogy egy New York-i lánykának ezek alapfeltételek a hétköznapjaiban, viszont én csak annyit akarok, Martin azért szeressen, aki vagyok. Nem a smink tesz egy lányt káprázatossá, hanem például egy őszinte mosoly. Ezt akarom elérni, Sara, ezt! Hogy Martin önmagamért szeressen.

-          Rendben, Dora, igazad van. Sajnálom.

-          Ugyan, semmi baj, csak elmondtam a véleményem.

-          Dora, hány órára is mész te a találkára?

-          Hatra, mert?

-          Mert? Még meg is kérdezed? Hát öltözzél, fél hat múlt nyolc perccel.

-          Uff, le kell tennem, Sara, drukkolj nekünk!

-          Oké, Dorám,  drukkolok!

Felkaptam magamra a kedvenc farmerkabátom, és elindultam a megbeszélt találkahely felé. Szerencsére időben odaértem. Martin már ott várt. Megindult felém, lassacskán, apró léptekkel, mosollyal arcán.

-          Szia, Dora! – köszönt, azzal egy puszit nyomott a homlokomra.

Elvörösödtem. Meg se tudtam mukkanni. Beszélgettünk, megittunk egy-egy üdítőt a cukrászdában, majd lementünk a folyópartra. Csendben sétáltunk egymás mellett. Martin sóhalytott, majd megállt. Érthetetlenül néztem rá, mi a baj. Nem szólalt meg továbbra sem. Továbbmentünk. Szótlanul sétáltunk a parton. Martin meglátott egy padot, s tanácsolta, üljünk le. Jó ötletnek tartottam. Lehuppantunk. Néztük a csodálatos naplementét, amint a Nap sugarai átszűrődnek a felhőkön.

-          Milyen gyönyörű – suttogtam.

Martin rámnézett,  mosolygott, majd átkarolt. A fejem a vállára hajtottam, s néztük a folyó vizének csordogálását. Ez mindkettőnket megnyugtatott. Elmeséltem, hogy régebben rengeteget jártam le apuval a partra játszani. Amíg ő pecázott, én bogarakat gyűjtöttem. Lelkes bogárgyűjtő-mester voltam. Minden nap lejöttünk apuval, s ugyanígy néztük a naplementét. Gyönyörű időszak volt. Nagyon szeretek visszagondolni erre. Bekönnyesedett a szemem. Martin megsimította a fejem, próbált megnyugtatni. Azután megint szótlanul ültünk egymás mellett. Martin hangjára lettem figyelmes az egyik pillanatban.

-          Indulunk haza?

-          Még ne, annyira élvezem, ami most történik velem.

Martin felállt. Én is. Lassan sétáltunk végig a parton. A Nap melege végigcirógatta arcunkat. Épp a lemenő napot figyeltem, mikor egyszer csak azt vettem észre, Martin megfogta a kezem. Puha, meleg kezei voltak. Ránéztem, ő mosolygott. Pár másodperc múlva megállt. Magához húzott, szorosan átölelt, s a fülembe súgta:

-          Szeretlek.

Melegség töltötte el hevesen dobogó szívemet.

-          Martin, én...

Nem tudtam végigmondani, amit akartam, mert Martin közbevágott:

-          Pssszt... – ujját a szám elé helyezte.

Mélyen a szemembe nézett, majd ajkait az enyémre tapasztotta. Valami fergeteges érzés járta át az egész testemet. Nem tudtam betelni az érzéssel, ami elöntött. Úgy éreztem, csak mi ketten létezünk a világon. Egy csodálatos világban, ahol mindig mindenki boldog, s nincs az embereknek semmi gondjuk. Pár perc múlva eszméltem fel, hogy Martin hevesen dobodó szívét érzem. Magához ölelt. Felnéztem rá. Ő is le, rám. Csodálatos volt minden, egyszerűen csodálatos. Akár a tündérmesékben...