XVI. fejezet -
Natalie
A minap megint a
kezembe került a titkos naplóm. A beleírt szövegeket olvasgatván egy furcsa
dologra lettem figyelmes. Leesett az állam, a szó szoros értelmében. Azt
gondoltam, káprázik a szemem. Az egyik lapon a következő szöveget pillantottam
meg:
“Dora, csak hogy
tudd, nagyon szeretlek, még ha már soha többé nem is lehetek melletted.”
Millió
puszi és ölelés: Natalie
A hideg átfutott
a hátamon. Ki a franc az a Natalie? És mit keres ez a szöveg az én titkos,
szigorúan titkos naplómban? Semmit sem értettem. Merengően néztem a díszes
írást a naplóm legutolsó lapján. Én ezt nem értem. Mi a franc történik
körülöttem? Miért ilyen érthetetlen minden és mindenki? Hogyan tudnám
kideríteni, miért kísértenek ilyen szokatlanul furcsa dolgok? Álmélkodva
feküdtem az ágyamon, majd mikor anyu szólt, hogy jó lenne összepakolni a
padláson, rögtön felugrottam. A padlás rejtett kis zugaiban mindig találtam
valami érdekeset és meglepőt. Felmásztam a poros és molyrágta tölgyfalépcsőn és
kinyitottam a padlás hatalmas, sötétzöld ajtaját. Pár egérke futkosott
szerteszét, engem a halálba kergetve. Anyu megkért, hogy hozzak le pár régi
ruhaneműt, mert varrni támadt kedve. Megpillantottam a sarokban egy óriási barna
faládát. Mikor nagy nehezen felnyitottam és belekukkantottam, régi kazettákon
akadt meg a szemem. Ezekkel ezelőtt nem is találkoztam, így úgy gondoltam,
leviszem őket. Miután az egyiket behelyeztem a kazettalejátszóba, felültem a
fotelembe és vártam, mi sül ki ebből. Nagy recsegéseket-ropogásokat követve
végre beindult a videó.
-
Jé,
az ott én vagyok! – kiáltottam fel.
Nemsokára
megpillantottam egy szőke, kék szemű lányt is mellettem. Ő vajon ki lehet? Nem
is ismertem akkoriban senkit sem, s főleg inkább fiúkkal barátkoztam. De ez a
titokzatos lány kicsoda? Gondolom, valami régi ismerősünk kislánya, akikkel már
nem tartjuk a kapcsolatot. Az egyik pillanatban furcsa kijelentésre lettem
figyelmes. A szőke, kék szemű kislány meglepően a következőket mondta nekem:
-
Dora,
testvérem, gyere ide!
Kissé kiakadtam,
hogy egy ismeretlen lány engem a testvérének szólít. Most akkor mi is a
helyzet? Rögtön Dora-féle filozófiákba kezdtem: a lánynak valószínű, hogy nem
volt, illetve nincs testvére, ezért szólít engem úgy. Tovább néztem a videót,
mikor felfigyeltem anyu hangjára, amint kislányaimnak szólít bennünket.
Kiugrottam a fotelemből. Eddig nem akartam nagy dobra verni, de ez már több a
soknál. Miért szólít egy totálisan ismeretlen lányt az édesanyám a kislányának?
Te jó ég, engem ez a sírba visz. Ki lehet ez a kislány? Hogy került az
életembe? Nem is emlékeztem rá, hogy találkoztam valaha is vele, vagy hasonló
lánnyal akkoriban. Nem is csoda, két-három éves lehettem, mikor ez a
videófelvétel készült. Azóta pedig rengeteg dolog történt velem, úgy jó, mint
rossz. Viszont azt rendkívül furcsának és titokzatosnak tartottam, hogy anyu
sosem mesélt nekem erről a szőke kislányról, de még a szüleiről sem, nem hogy
még arról, hogy valaha is összejártunk volna velük. A videó végén a kis szöszi
elvette tőlem a babám, mire én hangosan felkiáltottam, hogy:
-
Natalie,
add vissza!
Meghűlt bennem a
vér is. Hogy micsoda? Először az a bizonyos Natalie által írt szöveg a
naplómban, aztán a videó, s ráadásul Natalienak szólítottam a kislányt. Anyu
pedig bennünket kislányaimnak. Szent egek. Forgott velem az egész világ. Úgy
éreztem magam, mint aki egy soha meg nem álló rakétában várja a kellemes, vagy
netán kellemetlen űrutazás végét. Már semmit sem értettem. Olyan szívesen
megkérném anyut, magyarázza el, mi áll a dolgok hátterében, de nem mertem.
Féltem a reakciójától, a válaszától. Több felvételt meg se mertem nézni. Anyu
bekukkantott a szobámba, s mikor meglátta a padlómon heverő kazetták sokaságát,
bepánikolt.
-
Kislányom,
te ezeket hol találtad? Hogy kerültek a kezedbe?
Nem értettem,
anyu miért parázott be ennyire.
-
A
padláson, egy óriási faládában találtam őket, s mivel ezek előtte nem voltak
ott, gondoltam, lehozom őket, s megnézem, mit is rejtegethetnek.
Anyám a fejét
fogta.
-
Kislányom,
ezeket nem lett volna szabad látnod.
Anyunak ezen
mondata nálam betette az ajtót. Kiakadtam, de rendesen. Sírni kezdtem.
-
Anyám,
miért kell ezt csinálni velem? Miért kell engem próbára tenni? Elegem van.
Csupa titokzatos dolgok történnek velem mostanában. Te állsz ezeknek a
hátterében? Te próbálod produkálni magad előttem?
Anyu meredt
arccal nézett rám.
-
Kislányom,
én nem állok semmi hátterében sem. Csupán annyit mondtam, hogy nem volt jó
ötlet megnézned a kiskori videóid...
-
Na,
és erre válaszolj: ki volt az a szőke, kék szemű kislány az egyik
videófelvételen? Ki ő? Hogy került ő a mi lakásunkba? És miért szólítottad őt
is kislányomnak?
-
Natalieről
beszélsz, kicsim?
-
Igen,
róla. Én is őgy szólítottam őt.
Édesanyám a fejét
csóválva csak ennyit mondott:
-
Mindent
időben meg fogsz tudni. Majd elmesélem a részleteket.
Elborzadtam.
Elegem lett mindenből, mégjobban. Már nem csak furcsa dolgok ölelnek körül, már
a saját anyám is titkolózik előttem. De nem érdekelt, tovább fogok kutatni ez a bizonyos Natalie nevű lány után. Megint felmerült bennem a kérdés, miért írt
az én titkos naplómba? Honnan tudta, hogy én titkos naplót vezetek? És miért
mondja, hogy nagyon szeret, ha én őt nem is ismerem. Egyszer-kétszer
játszhattunk együtt kiskorunkban. A titkos naplómat nyolc-kilenc évesen írtam.
Rá pedig nem emlékszem. Nem hogy járt nálunk, még a naplómról is tud.
Képtelenség. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez velem történik. Ez nem lehet
igaz, nem tudom felfogni. Mindenesetre elég furcsának tartom anyu
titokzatosságát is, valamint, hogy úgy nyilatkozott, nem kellett volna
megnéznem a felvételeket.
Egyre inkább
foglalkoztatott a téma. De ne feledkezzünk el az “örökké” szóról sem. Az a bizonyos örökké szó, ami legalább annyira foglalkoztat és
nyomja a szívem, mint a titokzatos szőke kislány, Natalie. Előbb-utóbb a dolgok
végére fogok járni, ebben biztos vagyok. Ha valamit el szeretnék érni, akkor az
sikerülni is fog, bármennyi ideig tart.
