Locked out of heaven

XIV. fejezet - Mindennek van miértje?

Mikor visszagondolok arra a pillanatra, ahogy Martin magához húzott, aztán, aztán... Ááááá, olvadok. Imádom, mikor végre önfeledten kalandozhatok kusza gondolataim színes világában. Az elmúlt napok egyikén rátaláltam a fiókon mélyén a rég keresett titkos naplómra, amit tizenhárom éves koromban írtam. Még nem volt időm beleolvasni, de most rászánom magam, és átfutok azon becses szavakon, mondatokon, sorokon, amiket tizenhárom éves lánykaként firkantotta ebbe az igazán nagy becsben tartott naplóba. Az egész délutánt a naplómba írt jegyzetek böngészésével töltöttem el. Az egyik bejegyzésen megakadt a szemem. Nem volt odaírva a dátum. Elkezdtem olvasni a nagy, ormótlan betűkkel írott szöveget.

“  Ma reggel nagyon korán keltem, még sötét volt. Apuval horgaszni mentünk. Anyu fél óráig könyörgött, mire kivánszorogtam az ágyból. Apuval nagyon jó volt. Igaz, párszor majdnem a vízben landoltam, de megérte, hisz sokat nevettünk együtt. Szerintem ezekért a közös percekért érdemes élni. Nagyon örülök, hogy az én szüleimben igazán megbízhatok, és hogy ők mindenben mellettem vannak és támogatnak. Szeretik egymást, ugyanúgy, ahogy engem is. Remélem, hogy még sok közös percet fogok megélni szeretett szüleimmel, viszont érzem, hogy  egy napon… “

És itt véget ért a bejegyzés. Mi van? Mi történt? Hogyhogy pont itt hagytam abba az írást? Ennek valami nyomós oka van. Próbáltam visszaemlékezni, mi is lehet az oka, hogy ezt  bejegyzést nem fejeztem be, de egyszerűen semmire sem jutottam. A lap szélén megláttam egy halványan írt szót: “örökké”.

A hideg átfutott a hátamon. Nem tudtam mire vélni, milyen jelenlőséggel bír ebben az esetleg az örökké szó. Örökké: mindig, minden esetben, jóban-rosszban, együtt. Valami olyasmi, aminek sosincs vége. Egy olyan személy, tárgy, esemény,  ami meghatározza életemet. Ezen gondolatok cikáztak fejemben. Nem tudtam felfogni, milyen okból kifolyólag nem bírtam, netán nem is akartam befejezni ezt a bejegyzést. És a dátum hiánya is szúrta a szemem. Gyorsan, idegesen fellapoztam a naplóm többi lapját is, de máshova mindenhol feltüntettem a dátumot. Kezdtem furcsán érezni magam. Mutassam meg anyunak, kérjek tőle véleményt, tanácsot? Inkább nem, mert ha eddig nem látta a szigorúan titkos naplómba írt sztorijaimat, akkor ennyi év elteltével se fogom felfedni előtte titkaimat. Ennek az ügynek egyedül fogok a végére járni, ha ezer évbe telik, akkoris. Ahogy tovább haladtam a naplómba írt szövegek olvasásával, észrevettem, hogy ez a furcsa, dátum nélküli bejegyzés után fél évig nem írtam a naplómba. Hiába próbáltam összpontosítani, nem tudtam rájönni, mi az oka ennek az egésznek. Az elmúlt években annyi és annyi változáson, eseményen mentem keresztül, hogy egyszerűen akkoriban jobbnak találtam, ha kicsit kikapcsolom az agyam olyan értelemben, hogy megpróbálom a körülöttem történő eseményekbe nem túlságosan beleélni magam. Ahogy így elmélkedtem, anyu hívó szavára lettem figyelmes:

-          Dora, gyere, kérlek, nézd csak, mit találtam!

Ne is mondjam, fél perc alatt annyira bepánikoltam, hogy a szívem a torkomban dobogott, pedig anyu még nem is mondott semmit, sőt, azt sem tudom, mivel kapcsolatban hívott oda magához. Rosszat sejtettem. Valamiért elkezdett forogni velem a világ. Rezegtek a lábaim. Mikor beléptem a nappaliba, anyu könnyes szemmel rám tekintett. Egy pillanat alatt mintha elsüllyedtem volna. Kezével legyintett, hogy üljek le mellé.

-          Nézd csak, kicsim, itt egy fénykép. Apád meg te vagytok rajta. Tizenkét-három éves lehettél. Horgászni voltatok. Nem tudom, te emlékszel-e erre a napra. Akkor nagyon sokat meséltél, élményekkel tele érkeztél haza.

-          Mikor készült a kép? – vágtam rá rezgő szájjal.

Anyu megfordította, hogy megnézze a kép hátulján levő dátumot, de az nem volt feltüntetve, helyette a lap szélén ezt írta: “örökké”. A hideg megint átfutott a hátamon. Már nemcsak a naplómba írja e szót, hanem a képen is. De vajon ki írhatta rá? Nem az én írásom, az biztos. Mellette szépen látható volt, amit én írtam rá hatalmas, kerek betűkkel: Egy horgászós nap apuval. Na igen, ez az én írásom. De akkor a lap szélén levő szót ki írta rá? Ugyanazt a szót, amit a naplómba is ír. Meg ugyan ki tudta volna rajtam kívül, hogy titkos naplót vezetek? Még ha meg is találta volna, kinyitni úgysem tudta volna, hisz a kulcsát mindig magammal hordtam. Ez egyre furcsább.  A naplómba és a képen is ugyanaz a szó található, ráadásul a kép valószínű, hogy ugyanazon a napon let készítve, mikor a bejegyzést írtam a titkos naplómba.

-          Kicsim, ezt te írtad rá?

Kissé meghökkentem:

-          No, de mit?

-          A képen levő szövegeket.

-          Hát… azt az “örökké” szót nem én. Az nem az én írásom, ezt te is láthatod  – magyaráztam anyunak.

-          De az enyém sem – közölte anyu – én teljesen máshogy írok. Meg nem is emlékszem, hogy ez a kép valaha a kezembe került volna. Biztos a jóapád írta rá a képre.

Majdnem megszólaltam, hogy: ugyan, dehogy, hisz a naplómba is ugyanezt írja, apunak meg fogalma sem volt, hogy naplót vezetek. De ekkor észbekaptam hogy anyu sem tud a titkos naplómról. Így hát jobbnak láttam, ha csak annyit mondok:

-          Nem tudom.

Még egy pár percig csendben tanulmányoztuk a képet és a hátulján található szöveget.

-          Ezt biztosan apád írta rá  – mondogatta anyu.

Nem akartam összeállni vitatkozni vele, mert akkor kiderült volna, hogy akkoriban titkos naplót vezettem. Én pedig nem szerettem volna, hogy erre sor kerüljön. Jobbnak találtam, ha elmegyek a szobámba, és lefekszem. Így is cselekedtem. Aludni  viszont nem tudtam. Ott csengett egész éjszaka a fülemben a kísértő és titokzatos “örökké” szó.