Locked out of heaven

XIII. fejezet - Az élet napos oldala

Tudtam, hogy okkal történik minden rossz dolog. Valószínűleg annak is nyomós miértje van, hogy nem juthattam ki New Yorkba, hogy elvesztettem a legjobb barátnőmet, aki kiköltözött Amerikába. No, de annak is, hogy megismerhettem Martint. Ő az egyetlen vigasz számomra. Bármit elmondhatokneki, mindig meghallgat, akárhányszor panaszkodom neki, állandóan vigaszt és megnyugvást sugall már csak a tekintete is. Teljesen belehabarodtam ebbe a fiúba. Érzem, már az első perctől kezdve, hogy ő a megoldás a számomra. Azt hiszem, nemcsak én kedveltem meg őt, hanem ő is engem. Nem merem magamnak se bevallani, milyen szerelmes vagyok Martinba. Annyira boldog vagyok, hogy megismerhettem. Mindigis arra vágytam, legyen egy ilyen ember, aki minden helyzetben mellettem áll. Hosszú elmélkedésemnek a telefonom csörgése vetett véget.

-          Dora, te vagy? Megkezdődött a tavaszi szünet. Van kedved ma kora este lejönni a folyópartra sétálni?

-          Szia, Martin – és egy hatalmasat sóhalytottam a boldogság miatt – persze, van kedvem. Hány órakor találkozunk?

-          Legyen hatkor a cukrászda előtt.

-          Rendben, akkor hatra a cukrászda előtt.

-          Igen. Viszont most leteszem, mert egy csomó elintéznivalóm van még – azzal megszakította a vonalat.

Már a hangjába is bele lehet borzongni. Olvadtam, akár a csokoládés fagyi a napon. Anyu egész nap  nagyon rendes volt velem. Állandó depissége ellenére direkt jó volt ránézni, hisz örömmel csinált mindent.

-          Kislányom, gyere kérlek ide. Tudod, nem is meséltél még nekem erről a Martin gyerekről. Akkor most mi is van köztetek? Hogyan ismerkedtetek meg? Mindenre kíváncsi vagyok.

-          Drága jó anyám, nincs semmi különös köztünk. Osztálytársam, jó barátok vagyunk. Az, hogy egyszer-kétszer elmentünk együtt bulizni, az nem jelent semmi különöset .

Próbáltam kimagyarázni magam a helyzetből, mert nem akartam, hogy anyám rájöjjön erre az egész helyzetre, mert akkor éjjel-nappal a szerelemről papolna nekem.

-          Hát jól van, kicsim. Azt gondoltam, valami komolyabb kapcsolat van köztetek, s már megörültem, hogy elláthatlak szerelmi tanácsokkal.

Már-már a fejemet fogtam. Fél perce futott át az agyamon a gondolat, mi is anyám terve, erre kimondja itt előttem ő is.

-          No, és mi a terved mára? - folytatta anyu az eszmefuttatást.

Ó, a fenébe, neki is pont most kellett rákérdezned erre. Fél évig egyáltalán nem is érdekelte, miért, hova, merre megyek. Erre pont a mai napon kérdezi meg, amikor Martin hívott a folyópartra sétálni. Kissé kiakadtam. Nem volt más választásom, őszintének kell lennem. Erőt vettem magamon, majd megszólaltam:

-          Martinnal megyek sétálni a folyópartra ma este. Egy kis baráti találka sosem árt, nemde? – és próbáltam elviccelni a szituációt, de a rózsavörös arcom mindent elárult.

Anyu ravaszul nézett rám, láttam rajta, hogy hosszú gondolatmenet fut végig agyán, de jobbnak látta, ha inkább nem tudatja velem. Csak ennyit mondott:

-          Rendben, menjél csak.

Elvonultam a szobámba, majd beszélgettem Skype-on Saraval.  Épp egy előadáson volt, New York egyik leghíresebb és legközkedveltebb színházában. Mutatott képeket is különböző híres helyekről. Lélegzetelállító, egyszerűen fantasztikus volt az összes hely. Bekönnyesedett a szemem, sírva fakadtam. Lett volna lehetőségem eljutni álmaim városába, de én elszalasztottam a lehetőséget. Próbáltam belenyugodni, de nem ment. Nem tudtam feldolgozni a körülöttem zajló eseményeket. Sara nagyon megsajnált, közölte velem, hogy ha keres egy kis pénzt diákmunkával, vesz nekem repülőjegyet, s elmehetek majd hozzá látogatóba. Evvel kicsit megnyugtatott, majd terelte a figyelmemet Martinra. Rákérdezett, mi is a helyzet Martin és közöttem. Elmeséltem neki, hogy ma este megyek vele sétálni, meg hogy Martin hatalmas támasz számomra. Sara, stílusához híven mindjárt elkezdett szervezkedni.

-          Dora, öltözzél ki, csípd ki magad, nehogy valami egyszerű, kopott farmerben jelenj meg Martin előtt. Csak szépen, csinosan. Szájrúzs, szempillaspirál, szemhéjfesték ki ne maradjon!

-          Jól van, elég. Tudom, hogy egy New York-i lánykának ezek alapfeltételek a hétköznapjaiban, viszont én csak annyit akarok, Martin azért szeressen, aki vagyok. Nem a smink tesz egy lányt káprázatossá, hanem például egy őszinte mosoly. Ezt akarom elérni, Sara, ezt! Hogy Martin önmagamért szeressen.

-          Rendben, Dora, igazad van. Sajnálom.

-          Ugyan, semmi baj, csak elmondtam a véleményem.

-          Dora, hány órára is mész te a találkára?

-          Hatra, mert?

-          Mert? Még meg is kérdezed? Hát öltözzél, fél hat múlt nyolc perccel.

-          Uff, le kell tennem, Sara, drukkolj nekünk!

-          Oké, Dorám,  drukkolok!

Felkaptam magamra a kedvenc farmerkabátom, és elindultam a megbeszélt találkahely felé. Szerencsére időben odaértem. Martin már ott várt. Megindult felém, lassacskán, apró léptekkel, mosollyal arcán.

-          Szia, Dora! – köszönt, azzal egy puszit nyomott a homlokomra.

Elvörösödtem. Meg se tudtam mukkanni. Beszélgettünk, megittunk egy-egy üdítőt a cukrászdában, majd lementünk a folyópartra. Csendben sétáltunk egymás mellett. Martin sóhalytott, majd megállt. Érthetetlenül néztem rá, mi a baj. Nem szólalt meg továbbra sem. Továbbmentünk. Szótlanul sétáltunk a parton. Martin meglátott egy padot, s tanácsolta, üljünk le. Jó ötletnek tartottam. Lehuppantunk. Néztük a csodálatos naplementét, amint a Nap sugarai átszűrődnek a felhőkön.

-          Milyen gyönyörű – suttogtam.

Martin rámnézett,  mosolygott, majd átkarolt. A fejem a vállára hajtottam, s néztük a folyó vizének csordogálását. Ez mindkettőnket megnyugtatott. Elmeséltem, hogy régebben rengeteget jártam le apuval a partra játszani. Amíg ő pecázott, én bogarakat gyűjtöttem. Lelkes bogárgyűjtő-mester voltam. Minden nap lejöttünk apuval, s ugyanígy néztük a naplementét. Gyönyörű időszak volt. Nagyon szeretek visszagondolni erre. Bekönnyesedett a szemem. Martin megsimította a fejem, próbált megnyugtatni. Azután megint szótlanul ültünk egymás mellett. Martin hangjára lettem figyelmes az egyik pillanatban.

-          Indulunk haza?

-          Még ne, annyira élvezem, ami most történik velem.

Martin felállt. Én is. Lassan sétáltunk végig a parton. A Nap melege végigcirógatta arcunkat. Épp a lemenő napot figyeltem, mikor egyszer csak azt vettem észre, Martin megfogta a kezem. Puha, meleg kezei voltak. Ránéztem, ő mosolygott. Pár másodperc múlva megállt. Magához húzott, szorosan átölelt, s a fülembe súgta:

-          Szeretlek.

Melegség töltötte el hevesen dobogó szívemet.

-          Martin, én...

Nem tudtam végigmondani, amit akartam, mert Martin közbevágott:

-          Pssszt... – ujját a szám elé helyezte.

Mélyen a szemembe nézett, majd ajkait az enyémre tapasztotta. Valami fergeteges érzés járta át az egész testemet. Nem tudtam betelni az érzéssel, ami elöntött. Úgy éreztem, csak mi ketten létezünk a világon. Egy csodálatos világban, ahol mindig mindenki boldog, s nincs az embereknek semmi gondjuk. Pár perc múlva eszméltem fel, hogy Martin hevesen dobodó szívét érzem. Magához ölelt. Felnéztem rá. Ő is le, rám. Csodálatos volt minden, egyszerűen csodálatos. Akár a tündérmesékben...